GOMU 48 órás ultrafutó világbajnokság - csapat és egyéni 1. hely

Kívülről könnyűnek és simának tűnhetett, pedig nem volt az. Kezdettől fogva küzdelmes volt ez a verseny, és folyamatosan azt mondogattam magamnak, hogy "nem biztos, hogy mindig csak egyre rosszabb lesz". Amikor már 3 órával a verseny kezdete után sem úgy mennek a dolgok, ahogy terveztük, és még mindig van 45 óra a végéig, akkor kell valami kapaszkodó, valami reménysugár. Csak úgy lehet ezt túlélni, ha az ember azzal áltatja magát, hogy még lehet azért ennél jobb.

Fizikálisan, edzettségileg és a futóteljesítményem tekintetében nagyon jól éreztem magam. Jól sikerültek a nagy edzésblokkok, megvolt az állóképességem, a gyorsaságom és nagyon edzett voltam. Fejben is erősnek éreztem magam. Pontosan olyan állapotban álltam oda a rajthoz 2023. augusztus 11-én reggel 10 órakor, ahogy szerettem volna.

Ryanairrel repültünk Londonba és onnan vezettünk a helyszínre, Gloucesterbe. Fotó: Sztrakota Róbert

A 48 órás világbajnokságot egy 400 méteres jó minőségű atlétikai pályán rendezték az angliai Gloucester városában. Jó buli volt maga az út, a csapattársammal, Dr. Drabik Krisztinával és két segítőnkkel mentünk, Gergely Adriennel és Sztrakota Róberttel. Az út bal oldalán vezetni a bérelt autót nagyon mókás volt, mintha vidámparkban lettünk volna és szakadtunk a nevetéstől (a Facebook oldalamon megnézhető a videó). 

Tudtunk, hogy az időjárás fontos tényező lesz, és hogy teljesen kiszámíthatatlan, hogy mi vár minket az augusztusi angol nyárban. Az első nap elég meleg volt, 24-26 fok, de a pálya visszaverte a hőt és így ennél is 4-5 fokkal melegebbnek éreztük. Az éjszakák hőmérséklete kellemes volt, de a páratartalom nagyon magas volt és sokszor kapott el minket eső, volt, hogy csak cseperészett, de volt, hogy teljes erőből zúdult ránk a víztömeg. Előfordult, hogy csak pár percig tartott, de volt olyan is, hogy sokkal hosszabban. Teljesen kiszámíthatatlan volt az egész, folyamatosan öltöztünk-vetkőztünk. Egyszer volt csak hosszabban igazán komoly zuhogó eső, a második éjszaka - erről majd kicsit később.

Térjünk vissza az elejére. A reggel 10 órás kezdésnek nagyon örültem, nem túl korai és nem túl késői. A frissítési tervem sportitalokra épült elsősorban, még gél is csak egy pár volt nálam és aránylag kevés szilárd étel. Az előző 48 órás VB-n tavaly szeptemberben végig folyadékkal mentem, és azóta még az ízesítetlen F2C Nutrition Glyco-durance-ot is felfedeztem, aminek az ízét úgy tűnik, hogy a végtelenségig el tudom viselni, mivel nem édes és így nem sokall tőle be az ember. Egy hónappal korábban a Badwater sivatagi ultramaratonon 30 órán át azzal mentem és minden jól működött.

Az elején még jól futottam és erősnek éreztem magam. Fotó: Váry Nilla

Alan McCubbin, az ausztrál Monash Egyetem kutatója készített nekem egy pár szimulációt a meglévő izzadság tesztjeim alapján, ezúton is köszönöm a segítségét. Eszerint raktunk össze egy nagyon egyszerű frissítési tervet, fél liter vízbe tettünk bele Glyco-durance-t óránként és ehhez adtunk némi isot amikor melegebb lett az idő. 

Nade hát, ahogy Muhammad Ali mondaná, mindenkinek van egy terve, amíg pofán nem vágják... Általában 15 percenként iszom kb másfél deci sportitalt és így is indultunk, de egyszerűen a gyomrom nem bírta valamiért. Ilyen még soha nem volt, hiszen a sportital a legkönnyebben emészthető energiaforrás. Kipróbáltunk másik márkát is, de ugyanazzal a problémával szembesültünk. Ekkor még nem tudtuk, hogy mi okozhatja a problémát, energiánk sem volt az okokat kutatni, csak megpróbáltunk valami megoldást találni. Gélből csak 6 db volt nálam, tehát az nem old meg semmit, viszont Krisztának volt sok szilárd étele és nekem is volt valamennyi. 

A kedvencemmel kezdtünk, fánkokkal. Ebből azért volt nálam jó néhány, de arra számítottam, hogy majd csak olyan 40 órától fogom őket enni. Ehelyett már a verseny 7. órájában fánkokon futottam. Egy fánkban pont egy órányi energia van, úgyhogy negyedekbe vágtuk őket, és 15 percenként azt kaptam meg ital helyett. Ez tökéletesen működött és teljesen jól voltam. Így telt a következő 4 óra, majd megpróbáltunk visszaváltani a sportitalra, de a problémák újra kezdődtek. További 5 óra küzdelem után végleg feladtuk a sportitalos ötletet és szilárd ételek kerültek a frissítési tervbe véglegesen.

Avokádót kértem, erre mangót adott. Végülis majdnem ugyanaz... Fotó: Trishul Cherns

Nem vagyok hozzászokva, hogy ennyire korán már szilárd ételt egyek egy futóversenyen, ahhoz meg különösen nem, hogy a teljes kalóriabevitelt szilárd ételből fedezzem. A kényszerhelyzet viszont végre áttörést hozott és felfedeztem fontos dolgokat, amelyek sokat segíthetnek majd a 6 napos versenyeken étel tervezés tekintetében. A legfontosabb újítás az volt, hogy rájöttünk, hogy az ételnek nem csak finomnak kell lennie, de jól is kell ahhoz kinéznie, hogy meg tudjam enni. Az is segít, ha azt látom, hogy valaki valamit jóízűen eszik - ilyenkor megkívánom pontosan ugyanazt az ételt. Pl. egy ponton a második éjszaka, amikor éppen nem voltam valami jó kedvemben, az eső is esett és nem volt olyan étel, ami lement volna a torkomon, azt láttam, hogy Marietta, a magyar csapat egyik tagja poharas tésztalevest eszik, és azonnal megkívántam. Szerencsére volt náluk még egy ugyanolyan és odaadták nekem. Ezúton is köszönöm!

Azt tudtam, hogy Mara, a román lány gyorsabban fog kezdeni, mint én, és emiatt nem aggódtam. Még ha 24 óránál is előttem lett volna, akkor sem aggódtam volna. Gyorsabb futó nálam és a 24 órás egyéni csúcsa 236 km, amire lehet, hogy én egyáltalán nem vagyok képes, bár igazából nem tudom, mivel életem első ultramaratonja óta, amit 2020-ban futottam, nem futottam több 24 órás versenyt még. Ezen a versenyen itt 215 km-t tettem meg az első napon.

Azt hiszem, hogy Marán kívül voltak még páran előttem az első néhány órában, annak ellenére, hogy sokkal gyorsabban kezdtem, mint ahogy terveztem. Fizikálisan jól éreztem magamat, és engedtem, hogy a testem átvegye az irányítást, és olyan tempót diktáljon, ami jól esik, ami 5:15 körül volt. Az eredeti terv szerint 5:35-5:45-ben kellett volna kezdenem, és persze miközben még ott, közben is tudom, hogy nem szabadna ilyen gyorsan indulni az elején, mégis nagyon nehéz visszafognia az embernek magát, amikor ez esik jól. Megfogadtam, hogy legközelebb fegyelmezettebb leszek. Mindig megfogadom... Megpróbáltam azért tudatosan lassítani a tempón, és egy pár óra múlva sikerült is egy tarthatóbb sebességre beállni. Jól éreztem magam és jól ment a futás. 

Az első nap meleg volt, de mivel egy hónappal korábban a Halál Völgyében futottam 45 fokos melegben, ezért a 25 fok itt nem okozott problémát, még ha 30-nak éreztük is. Felvettem a badwateres felszerelésemből néhányat, a hűtőfelsőt, a hűtősálat és a hűtő fejpántot és mindet nedvesen tartottuk, hogy jól hűtsenek, ezzel nem volt gond. 

Naptejet viszont nem tettem magamra, ami nem volt túl okos húzás. Azt gondoltam, hogy kizárt dolog, hogy a remek angol nyárban leégnék, de tévedtem, és a combom kezdett szép pipacs piros színt ölteni. Mondanom sem kell, a második napra előkerült a naptej. 

Hűtő felső, hűtősál, hűtő fejpánt. Az államon a tapasz azért van, mert végig rajtam volt az asztmát megelőző maszkom, az utolsó 5 órát leszámítva, és a tapasz megakadályozza, hogy kidörzsöljön. Fotó: Sztrakota Róbert

Olyan 21 óra környékén vettem át a vezetést a nőknél - előbb, mint amire számítottam. Az első éjszaka aránylag eseménytelenül telt, volt néhány záporeső, de a hőmérséklet kellemes volt. Továbbra is futottam (inkább kocogtam) és az első napi 215 km egyébként egyéni 24 órás rekord is volt számomra. 

Az első éjszaka egy ponton elálmosodtam, ami nem jellemző rám, de megengedhettem magamnak, hogy 5 percre redőljek egy villám alvásra, így ezt meg is tettem. Amikor a nap feljött reggel fél 6 körül, akkor minden újra rendben volt és meggyőző előnnyel vezettem a női mezőnyben. Csapatban is első helyen álltunk Krisztával - az ország legjobb 2 futója adta a csapat eredményt. Jól tudtam enni, jól kocogtam és minden a terv szerint haladt. 

Robi, amint italt ad a kezembe az első éjszaka. Fotó: Gergely Adrienn

A második nap reggelén, amikor kinyitott a bolt, Adri boldogan érkezett meg egy hatalmas adag fánkkal. Én csak ránéztem, és közöltem, hogy "blööööö" haha... egy falatot sem ettem belőle. Kicsit elegem volt már a fánkból addigra. Viszont ettem mást, kenyeret humusszal, avokádót, vett még a futóboltban géleket is, azok is lecsúsztak, ettem finom sajtos tésztát, dinnyét, mangót, mogyoróvajat, ittam kólát.

Végül rájöttünk arra is, hogy valószínűleg az angol csapvíz okozta a problémát a sportitalok tekintetében, de ezt már csak utólag logikáztuk ki. Ugyan a csapvíz iható volt, és előtte is azt ittam, meg amikor Angliában éltem, mindig ittam a csapvizet, de valamiért verseny közben nem tolerálta a gyomrom, és nem csak az enyém. Sokan hánytak a verseny alatt, én pedig akárhányszor olyat ittam, amiben csapvíz volt, rögtön futottam a mosdóba. 

A második napon nem sok minden történt. Körbe körbe kocogtam, ettem az ételeket minden nagyobb probléma nélkül. Az időjárás kicsit idegesítő volt, néha a szél eléggé felerősödött, de általában engem azért a szél nem nagyon zavar. Jól hűtötte a testünket és úgy vagyok vele, hogy a szembeszél mindenkinek szembeszél.

A második nap közepe felé a jobb térdem alatt elkezdett egy izom fájdogálni. Egyre erősebb lett a fájdalom, úgyhogy Tóth Szabi kicsit megmaszírozta, majd azt javasolta, hogy ragasztassam el a masszőrrel. Megtettem, és ezzel teljesen el is múlt a fájdalom. Még amikor végül a ragasztó le is jött, akkor sem tért vissza a fájdalom. Szerencsére az egész verseny alatt nem volt más sérülés féle fájdalom.

A második napon ledőltem még egyszer 5 percre egy ponton, és mivel addigra elég erősen látszott, hogy az A célomat, a 380 km-t nem fogom elérni, sőt, a B cél, a 370 km sem volt már reális, kicsit kikönnyítettem és csak arra figyeltem, hogy az aranyérem meglegyen.

Beda Szabi mögött futva nagyon jó ritmust találtam a második napon. Szinkronban léptünk. A lépésszámunk tökéletesen egyezett. A magyar vonat. Fotó: Sztrakota Róbert.  

A második éjszaka olyan hajnali 3 óra körül kezdtek a dolgok izgalmassá válni. Az egyik finn lány, Marianne elég jó tempóban futott addigra már több órája, de nem tudtuk, hogy miért. Én a román lánnyal, Marával sétálgattam elég kényelmesen, ő a második helyen állt mögöttem, és úgy voltam vele, hogy ha vele sétálgatok, akkor nem csökken a különbség kettőnk között, ami nekem tökéletesen megfelelt. Beszélgettünk és kimondottan élveztem a lassú tempót. Mara nagyon kedves hölgy, orvosként dolgozik Romániában. Az volt a célja, hogy megdöntse a román országos csúcsot, ami 315 km volt. 

Szerencsére Kriszta azért figyelt. De lehet, hogy Adri volt, aki észrevette. Lényeg, hogy valamelyikük rájött, hogy a finnek nagyon jönnek fel ránk a csapatversenyben. Már csak 8 körrel voltak mögöttünk, ami gyakorlatilag semmi, 3 km különbség. A csapattársam, Kriszta már így is a teljesítőképessége határán volt, tehát rajtam állt, hogy visszaverjem a támadást - legalábbis akkor mi így láttuk a helyzetet a magyar csapat főhadiszállásán. 

Elköszöntem hát Marától, elnézést kértem tőle, hogy magára hagyom, de elmagyaráztam neki, hogy a csapat aranyunkat veszély venyegeti, ezért szüksége van rám a csapatnak. Amiatt is elkezdtem aggódni, hogy Marianne esetleg az egyéni aranyamat vette célba. Harmadik helyen állt ekkor, 25 km-rel mögöttem, Mara pedig 13 km-rel volt lemaradva tőlem, de azt láttam, hogy Mara nem lesz már veszélyes, amilyen állapotban volt szegény.

Elkezdtem keresni Marianne-t, hogy beálljak szépen mögé, de összekevertem valaki mással... ajaj... Ez a másik hölgy szintén világos kék esőkabátot viselt, sötét volt, esett az eső, az éjszaka közepén voltunk és már több, mint 40 órája futottam, úgyhogy jól benéztem. Azt hiszem, német volt a hölgy, és jó mérges lett rám. Gyanús volt egyébként, hogy valami nem stimmel, mert nagyon lassan ment, de nem jöttem rá a hibára még jó darabig, csak órákkal később esett le a tantusz. Amikor végre ráébredtem, hogy mi történt, akkor bocsánatot is kértem tőle, mondtam neki, hogy valakivel összekevertem, de még mindig nagyon mérges volt rám.

A fenti nézeteltérés után tovább futottam és végül megtaláltam a másik finn lányt, Paulát, beálltam szépen mögé, hogy ne csökkenjen köztünk a távolság. Ekkor még mindig azt hittem, hogy Marianne volt az, akit jól felbosszantottam előtte. Paula nagyon kedves volt, és amint észrevett, mondta, hogy
- Nekem kellene mögötted futnom.
Elkezdtünk beszélgetni és együtt futottunk. Meglepett a kedvessége, de örültem a szíves fogadtatásnak, különösen az előzmények után, és természetesen az nekem kedvezett, hogy együtt futottunk. Nagyon kedves lány volt és élveztem a társaságát.

Egy darabig együtt futottunk, de nem sokkal később az időjárás rosszra fordult és elkezdett őrülten ömleni az eső. Minden ruhám átázott, beleértve az esőkabátomat is. Ez elég durva zuhé volt az éjszaka kellős közepén, és még az élettől is elvette a kedvemet. A két finn hölgynek meg sem kottyant, mentek tovább, csak köröztek meglehetősen imponáló tempóban. Lassultak ugyan, de továbbra is kint voltak a zuhogó esőben.

A magyar csapat bérelt egy sátrat, ahol le tudtam feküdni néhány percre. Fotó: Váry Nilla

Bejöttem a sátrunkhoz és közöltem, hogy elegem van. Nem tudtam tartani a finnek tempóját és ebben az időben még csak a pályán sem akartam kint lenni. Röviden megbeszéltük Krisztával, hogy hát jó, akkor elengedjük a dolgot. Az ezüstérem is szépen csillog. Kriszta még örült is, hogy ezt mondtam, mert ő is teljesen maxon volt már. Még egyszer azért rákérdezett:
- Viki, biztosan ezt akarod?
- Igen - válaszoltam teljes meggyőződéssel.
Lefeküdtem aludni 10 percre, amiből 13 lett, mert továbbra is zuhogott az eső és a segítőim csak akkor keltettek fel, amikor kicsit már alább hagyott.

Kimentem újra és elkezdtem kocogni, gondolván, hogy majd azért minimális különbséget hagyunk csak kialakulni, aztán meglátjuk, mi lesz. Kriszta is követte a példámat, és mindketten belenyugodtunk, hogy oké, akkor ez csak ezüstérem lesz a csapatnak. IGEN ÁM, DE EKKOR... a finnek elkezdtek lassulni... a nap elkezdett feljönni... az idő elkezdett jobbra fordulni... és ezzel együtt a hangulatom is.

Miután a finnek 8 körös előnyre tettek szert, teljesen leálltak. Csak kocogtak és sétáltak. Hajnali negyed 6-kor a nap első sugarai megjelentek az égen és hirtelen teljesen életre keltem. Szerintem napelemmel működöm.

"Szerintem napelemmel működöm". Miután feljött a nap, visszatért a mosolyom. Fotó: Sztrakota Róbert

Amikor az ember megítéli, hogy egy bizonyos versenytempót tud-e tartani vagy sem, ez mindig, mindig, mindig azon múlik, hogy mennyi ideig kell még ezt a tempót majd tartani. Ez a klasszikus célpont összefüggés. Az agyunk azt számolja ki, hogy
- Tudom-e ezt a tempót tartani annyi ideig, amennyi még a versenyből hátra van?
És ha nemleges a válasz, akkor szépen beint. Amikor éjjel 3-kor úgy döntöttem, hogy elengedjük az aranyat, még 7 óra volt a versenyből, és azért döntöttem így, mert a tempó nem tűnt még 7 órán át fenntarthatónak. Ez nem jelenti azt, hogy nem tudtam volna a finnek tempóját tartani még egy percig, egy körön át vagy akár egy órán át.

Ez a gondolkodás hibás volt. Ami abban a pillanatban átfutott az agyamon, amikor a finnek lelassítottak, az az volt, hogy végig rosszul álltam hozzá a dologhoz. A finnek egy pillanatig sem tervezték, hogy hét órán keresztül fenntartják ezt a tempót. De amikor az ember már 41 órája fut, akkor nem olyan egyértelmű még az egy meg egy sem. Egy pillanatig sem jutott eszembe, hogy a célpont nem reggel 10 óra, a verseny vége. A tervük csak addig terjedt, hogy utolérjenek minket, pár körrel elénk kerüljenek és aztán nem volt tovább a terv. Nem volt tervük a verseny utolsó 5 órájára. 

Támadt egy ötletem. Letoltam egy gyorsabb kört. Semmi durvát, csak olyan 5:30-as tempóban, és nagyon jól éreztem maga. Megálltam és felkeltettem Krisztát. Azt mondtam neki: 
- Feljött a nap és baromi jól érzem magam. Rájuk tudom verni azt a 8 kört, de neked is tartani kell a távolságot, hogy ne verjék ránk azt a 8 kört a másik oldalon. Nem tudom egyedül megcsinálni. Megpróbáljuk?
Kriszta utólag azt mondta, hogy annyira meggyőzően mondtam neki, hogy "elkapom őket", hogy nem volt más választása, mint belemenni. Nagyon kevés energiája volt ekkor már, mert a gyomra kidobott minden ételt az előtte levő 12 órában, de nekem nem szólt a nehézségeiről.

A segítőnk, Adri, és Beda Szabi segítője, Nilla készített egy meleg levest Krisztának, remélve, hogy az megmarad a gyomrában. De én csak annyit láttam, hogy Kriszta még mindig ül és eszik, ahelyett, hogy kint lenne a pályán, úgyhogy odakiabáltam neki, hogy
- Ne egyél már, hanem gyere és fussál! Illetve ehetsz, csak fussál!
Fogalmam sem volt róla, hogy forró leves van előtte. Nyugodt maradt, még csak vissza sem szólt, megette a levesét és nekiindult. Eddigre a finnek már 11 körrel vezettek.

Megbeszéltük, hogy adunk magunknak fél órát és meglátjuk, mire jutunk, hogy érezzük magunkat és felmérjük a helyzetet. Nekiindultunk. Elkezdtem tolni a köröket és remekül éreztem magam. Csak arra kellett vigyáznom, hogy ne lendüljek neki túl gyorsan, mert még mindig 5 óra volt hátra a versenyből. Csak olyan tempót engedhettem meg magamnak, amiről úgy gondoltam, hogy tudom még 5 órán át tartani.

A finnek nem reagáltak a támadásra, ami nagyon feldobott bennünket. A nézők is elkezdtek szállingózni a pályához, amikor elérkezett a reggel és imádtam, hogy a figyelem középpontjában vagyok - semmi gond nincs ezzel, ugye? Én futottam a leggyorsabban a pályán a versenynek ebben a szakaszában. Néhány megfigyelő értette, hogy mi történik, de a legtöbben nem tudták. Azt gondolták, hogy valamilyen csúcsért futok vagy csak a magam szórakoztatására.

A világbajnoki érmek. Megérte értük harcolni. Fotó: Trishul Cherns

Nem telt sok időbe behozni a 11 körös hátrányunkat. Talán másfél óra alatt megvolt. Tehát 6:45-t mutatott az óra és a verseny reggel 10-kor ért véget. Szerettem volna egy kis előnyt szerezni, de eddigre azért már biztos voltam abban, hogy a mezőnyből bármelyik nő tempóját gond nélkül tudom tartani a hátralévő időben, tehát ahhoz, hogy a finnek ismét veszélyesek legyenek ránk, mindkettőjüknek elég jó tempóban el kellene indulniuk.

Miután átvettük a vezetést újra, megint könnyítettem a tempón, de azért még egy darabig futottam rendesen, hogy meglegyen az a kis előny. Kriszta is tolta, ahogy tudta, stabilan futott.

Miután biztonságban éreztem magunkat, megint szépen megkerestem Paulát, ekkor éppen ő haladt gyorsabban a két finn közül, úgyhogy ismét elkezdtem vele beszélgetni - ekkor jött aztán az igazi meglepetés. Marianne is csatlakozott hozzánk, míg Kriszta ekkor éppen gyorsabban haladt mindhármunknál, tehát tovább építette az előnyünket. Úgy éreztem, hogy megérdemlek egy kis pihit, és hagytam, hogy Kriszta melózzon most, én meg szépen őriztem a két finn lányt a saját tempójukban.

Amire aztán napfény derült, az iszonyú nagy meglepetést okozott... az egész csapatverseny harc pusztán a mi fejünkben létezett! Marianne azért indult meg az éjszaka kellős közepén olyan vad tempóban, mert a finn 48 órás országos csúcsra hajtott, ami 313 km volt. Arról fogalma sem volt, hogy a csapatverseny hogy áll, és még kevésbé volt bármilyen szándéka az én egyéni címemet veszélyeztetni.

A finn országos rekordot Paula tartotta, aki egyébként a legnagyobb szurkolója volt Marianne-nak a verseny során. Természetesen nem szóltam el magam, hogy mindössze pár körrel vannak lemaradva a csapatversenyben mögöttünk, azt még kevésbé említettem, hogy az utóbbi néhány órában át is vették egy ponton a vezetést.

Boldogok voltak, amikor megsúgtam nekik, hogy második helyen állnak - ennyit azért elárultam. Azt mondták, sejtették, hogy esetleg másodikak. Még egy jó ideig együtt futottunk. Kriszta közben teljesen magára talált és még annál is gyorsabban beindult, mint ahogy előtte én futottam, volt olyan km, amit 5 perces tempóban tolt le, így a második nap végén. Mikor elege lett, ismét lefeküdt (volna) aludni. Azt mondta a segítőknek, hogy csak akkor keltsék fel, ha a finnek nagyon közel kerülnek hozzánk ismét, és veszélybe kerül a csapat arany.

Ekkor reggel 7:50 volt, 2 órával és 10 perccel a verseny lefújása előtt. Marianne-nak már 308 km-e volt. Mondtam neki, hogy mivel már csak 5 km kell neki a csúcshoz és a versenyből még több, mint 2 óra van, ezt most már be is sétálhatja. Nyilván nem volt minden hátsó szándék nélkül ez a megjegyzés, nem volt már sok kedvem futni az utolsó 2 órában, de egy kedves baráti gyaloglás és beszélgetés jól esett.

Sétáltam Marianne-nal. Azért a mosolyom nem őszinte... Fotó: Trishul Cherns

Paula viszont 281 km-nél járt és valamilyen érthetetlen oknál fogva a fejébe vette, hogy el akarja érni a 300 km-t, csak mivel az egy szép kerek szám lenne. Sosem értem az ilyen célokat. Ez számára nem volt egyéni csúcs, már a versenyben elért helyezésén sem változtatott volna. Arra készült, hogy két órán keresztül kínozza most még magát (és engem!), teljesen értelmetlenül. Elég mérges voltam, de nem mutathattam ki.

Az is meggyőződésem volt, hogy teljesen irreális ez a célkitűzése, de persze ezt sem mondhattam hangosan, mert nem akartam negatívnak hangozni vagy olyan érzést kelteni benne, hogy kétségbe vonom a képességeit. Nem volt más választásom, mint megindulni vele. 

Krisztát is fel kellett keltenem (ismét!), pedig éppen csak kényelmesen elhelyezkedett, hogy kicsit pihen. Mondtam Adrinak, hogy nem kelteném fel, ha nem lenne muszáj, de nincs más választásunk. Ki kell jönnie.

Adri mondta, hogy Kriszta utálni fog. Erre csak azt válaszoltam, hogy nem érdekel, és hogy a verseny után majd meg fogja köszönni. (Megköszönte!)

Adri nagyon jól ismeri Krisztát, éppen ezért nem volt elég bátorsága hozzá, hogy felkeltse. Tudta, hogy nem lesz boldog. Ehelyett Tóth Szabit küldte be hozzá, aki Beda Szabi segítőjeként volt ott - mindenki segített mindenkinek egyébként is, az egész magyar csapat összedolgozott a verseny teljes ideje alatt. Szabi beállított tehát a sátorba:
- Kriszta, volna egy kis meló. 4 körre fogyott az előnyötök.
Kriszta próbált osztani-szorozni, hogy mégse kelljen felkelnie, számolta, hogy a másik két magyar lány tud-e eleget futni a csapathoz, kérdezte, hogy én mit csinálok, hátha még tudok jobban menni, de aztán rá kellett jönnie, hogy nincs más választása, mégis csak ki kell jönnie.

Kriszta nem sok esélyt kapott üldögélni... Balról jobbra: Dr. Drabik Krisztina, Gergely Adrienn, Sztrakota Róbert. Fotó: Trishul Cherns

Kriszta tehát újra kijött, én meg robogtam Paula mögött. Nem akartam elhinni az egészet. Hülyeségnek éreztem és nagyon elegem volt, olyan 6 perc/km körül tolhattuk, alig tudtam tartani vele a tempót ilyen közel a végéhez - bár lehet, hogy inkább csak nem akartam.

Kriszta is anyázott szépen magában, csak ő inkább engem szidott fejben.
- Teljesen őrült ez a Viki. Én ezt nem bírom ezt a hullámvasutat. Tiszta idióta. Meg fog ölni.

Mindketten abszolút a teljesítőképességünk határán mozogtunk ismét, fizikailag és szellemileg is. Ahogy elmentünk Paulával Kriszta mellett, odakiabáltam neki:
- Most mi legyen? Hagyjuk a francba?
Na, erre Kriszta teljesen kiborult...
- Hülye vagy? Mi az, hogy hagyjuk a francba? Miután kétszer fölébresztettél és 5 órája mindketten kiköpjük a belünket? Toljuk neki, mint az állat.

Hát oké, akkor toljuk neki, mint az állat. Igaza volt, és nagyon jól jött ez a löket nekem is.

Az angol Hillary Walkerrel, aki egykoron 48 órás világcsúcs tartó volt, jelenleg pedig az IAU főtitkára és a GOMU 48 órás Világbajnokság főbírója volt. Fotó: Trishul Cherns

Paulának kb. fél órába telt ráébrednie, hogy mennyire irreális volt a 300 km ötlete, tehát aránylag könnyen megúsztam ezt a menetet. Közben ráadásul hagytam, hogy a különbség egy kicsit csökkenjen és akár azt is engedtem volna, hogy 2 körre lemenjen a verseny végére, ha tovább tolta volna. Fizikailag még bőven volt bennem, de elegem volt már és csak annyit akartam menni, amennyi ahhoz pont elég, hogy a csapatversenyt is megnyerjük. Jó dühös voltam Paulára.

Amikor lelassult és ismét csevegős tempóban folytattuk, megint együtt sétáltunk: Marianne, Paula és én. Az egyik körnél pont a finnek sátra előtt mentünk el, amikor Paula mondta, hogy fáj a talpa. Mondtam neki, hogy üljön le egy kicsit és tegye fel a lábát, az biztos segíteni fog, mi meg teszünk egy kört Marianne-nal és vissza tud hozzánk majd csatlakozni - természetesen nem minden hátsó szándék nélküli volt a javaslat. Azért azt remélem, hogy amikor a két nagyon cuki finn hölgy elolvassa ezt a beszámolót, és rájön, hogy milyen kémkedések és stratégiai játékok zajlottak a háttérben, akkor majd nem utálnak nagyon meg.

Nem egy, de mindkét finn lány úgy döntött, hogy leül egy kicsit! Váratlan bónusz. Ahogy körbesétáltam és elmentem a mi sátrunk előtt, Adri érdeklődve nézett rám:
- Hol hagytad a finneket?
- Háááát, mondtam nekik, hogy üljenek kicsit le pihenni és leültek.
- Mi vaaaaan? Elküldted őket pihenni és ők elmentek?
- Hát, jah...
- Neked sem szeretnék az ellenséged lenni - tette hozzá vidáman Adri.

Szépen mentem körbe, és amikor elértem a finn sátorhoz, a finnjeim nem voltak sehol. Megkérdeztem a segítőjüket, hogy hova lettek, azt mondta, hogy bejöttek pihenni, de visszazavarta őket a pályára. Na basszus!

A finn csapat: balra Paula Wright, aki végül 5. lett a nők között és jobbra Marianne Makinen, aki a 3. helyen végzett. Fotó: Trishul Cherns

Békésen sétálgattunk az utolsó fél óráig, amikor Marianne hirtelen ráébredt, hogy elég közel van a 320 km-hez ahhoz, hogy feltolja addig a finn rekordot. Már pár órával korábban is emlegették ezt a 320 km-t a finnek, hogy az milyen szép kerek szám lenne. Úgyhogy ismét nekiindult.

Erre én:
- Basszus... okéééé, hát akkor futunk...

Itt már teljesen összezavartan nézett rám, hogy miért kell nekem is elkezdeni futni csak azért, mert ő fut. Biztosra veszem, hogy még mindig fogalmuk sem volt róla, hogy milyen kicsi a különbség a csapatversenyben. Mindkettőjükben volt még bőven, tehát ha tudták volna, akkor még sokkal jobban megnehezíthették volna a dolgunkat.

Nem futott gyorsan, csak lassan kocogott, és ez ellen semmi kifogásom sem volt. Meg tényleg, ha valaki a rekordért fut, akkor van értelme, hogy minél magasabbra tolja. Csak egy kis ideig futogattunk, mert elérte a 320 kilit. Olyan 20 perccel a vége előtt már végre kezdtem biztonságban érezni magunkat. 8 körrel vezettünk, ami ugyan kevés, de azért annyira nem kevés, hogy csak úgy be lehetne hozni 20 perc alatt, amennyiben mindketten kint vagyunk a pályán.

Az utolsó pár száz métert kéz a kézben futottuk le Krisztával, át az időmérő szőnyegen, és amikor megfújták a kürtöt, ami a verseny végét jelezte, ledobtuk a babzsákjainkat a pályára, amelyek a részkört jelölik, összeölelkeztünk, és mindketten könnyeztünk. Nagyon elérzékenyültünk. Csak mi ketten tudtuk, hogy milyen keményen megküzdöttünk ezért. Még ha soha többet nem is futunk együtt világbajnoki címért, ez a verseny mindig az egyik legkedvesebb emlékem marad, örökre.

Megcsináltuk! Fotó: Trishul Cherns

A fiúknál Beda Szabolcs nyert, a férfi csapat úgyszintén elhozta az aranyat (Beda Szabolcs, Fodor Szilárd), ezzel mind a négy arany Magyarországé lett. Mara 2. lett a nők versenyében, Marianne pedig 3. , mindketten országos csúcsot futottak. 

Óriási hálával tartozom a fantasztikus segítőinknek, Gergely Adrienn-nek és Sztrakota Róbertnek, valamint Tóth Szabinak és Váry Nillának a többiek csapatából. Anyunak és a húgomnak, hogy vigyáztak a lányokra, és mindekinek, aki követte a versenyt és szurkolt nekünk!

Köszönöm a támogatóimnak, a Hoka One One Magyarországnak a Carbon X3 és a Clifton 9 cipőket, tökéletesek voltak. Az Injinjinek az ujjas zoknikat, az F2C Nutritionnek az italokat és a Squirrel's Nut Butternek a krémeket.

A következő versenyig már csak 5 nap van, EMU 6 napos ultrafutás, Balatonfüred! Már alig várom. Jöttök szurkolni? 

Az ultrafutó legenda, a brit Eleanor Robinson, aki több világcsúcsot is tartott fénykorában, adta át a női díjazottaknak az ajándékokat